|
Témaindító hozzászólás
|
2007.01.21. 12:21 - |
|
A lovaglások során könnyű megsérülni, ezért a Kastély egyik kis zugába egy orvosi szoba épült. Az ápolónő kedves és mosolygós, de a komolyabb esetekkel már a kórház foglalkozik... |
[339-320] [319-300] [299-280] [279-260] [259-240] [239-220] [219-200] [199-180] [179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
*A nővérke szavait hallva eltöpreng.*
- Elhiszem... de miért érdemelné meg a szenvedést?
*Teszi fel a kérdést, majd lehajtott fejjel tovább hallgatja. Megcsóválja a fejét. A kérdésre már nyitná a száját, de ki is mondja helyette. Bólint.*
- Értem... bár kicsit zavaros. Neem... *megcsóválja a fejét* Én nem szándékozom vele összeveszni... ő az egyetlenk barétom az Akadémián...
*Néz fel, s mikor megfogja az állát meglepve mered rá. A vicceltem kijelentésre elmosolyodik.*
- AKkor jó.
*Kituszkolják az ajtón, így visszapillant.*
- Viszont látásra!
*Thomas felé frodul, s a gyógszeres dobozra néz, majd töprengve odasétál hozzá.*
- Csak annyit mondott, hogy vegyelek rá arra, hogy szedd be a gyógyszert. És én ezt meg is fogom tenni!
*Csípőre teszi a kezeit, majd határozottan összehúzza szemeit.*
- Ugye megteszed az én kedvemért?
*Vált át angyali tekintetbe, majd leengedi kezeit. A fiú karjára néz, s megcsóválja a fejét, elhúzza a száját.*
- Nem tesz jót a karodnak, ha erőlteted...
*Lehajtja a fejét, majd felnéz ismét.*
|
*Amint az ajtó becsukódott, a doktornő egyből el is engedi Alexát. Visszasétál az íróasztala mögé, leül a székébe, és kézbe veszi a fájdalomcsillapítós dobozt. Mosolyogva Alexára néz.*
- Rutherford.. nagyon rendes kölyök. Néha megered a nyelve, de mint az orvosa, nagyon jól ismerem. Sosem mutatja ki az érzéseit, vagy ha igen azt is olyan zavarosan..
*Összeráncolja a homlokát, majd megrázza a fejét. Sóhajt egyet.*
- Próbáltam vele beszélgetni, de nem nyílt meg. Ez nem is aggasztó, sok ilyen emberrel találkoztam már.. ez viszont sokkal aggasztóbb
*Rázza meg az érintetlen gyógyszeres dobozt, és koppanva lerakja az asztalra.*
- Én azt megértem, hogy nagyfiú akinek nem kellenek idióta tabletták, de.. túlzásba viszi.. hidd el hogy én kezeltem a törését, és túlzásba viszi. Önmagát teszi tönkre. Fáj, de nem vesz be rá gyógyszert, mert azt hiszi, megérdemli a szenvedést. Eltört a keze, de nem akart gipszet. Arra kért, hogy kössem be, aztán engedjem el.. vért köhögött fel, de egy rossz szó sem hagyta el a száját. Ez olyan, mint mikor biciklizni mész, és egy elágazáshoz érsz: lejtő, és domb. Te melyiknek esnél neki?
*A lányra pillantva feláll. Elnéz az ajtó felé, miközben az asztalnak dől.*
- Persze hogy a lejtőnek. Thomas? Thomas a dombnak.. más esetben nem zavarna, de ismerve őt igenis aggaszt. Remélem érted, hogy mit meséltem el. A miért az lényegtelen.. hosszú idő óta te vagy az egyetlen ember a környezetében, nem várom meg míg ti is összekaptok valamin, mint a többi barátjával. Hátha te le tudod szoktatni erről a mártírkodásról..
*Alexa vállára teszi a kezét mosolyogva, majd ha hagyja megemeli az állát.*
- Na meg olyan betegnek tűnsz. Talán bent kéne tartanom megvizsgálásra.. *elhúzza a száját, majd elengedi* csak vicceltem..
*Az ajtóhoz lép, feltépi a kilincset és kilöki azt. Thomas összerezzen az ablaknál állva, megfordul, így még épp időben el tudja kapni a fájdalomcsillapítós dobozt, mielőtt lefejelné.*
- Rutherford, a legközelebbi találkozásunkkor egy félig üres dobozt akarok látni! Sziasztok, gyerekek..
*Tuszkolja ki Alexát, majd becsapja az ajtót. Thomas kérdőn a lányra néz, miközben zsebébe nyomja a gyógyszert.*
|
| - Helló Thomas! * köszön és leül egy padra.
- De jó! Végre levették a gipszedet *kacsint*
- Kit vársz? |
*Belép Thomas után, a nővérke viselkedésére, letolására elhúzza a száját, majd megáll a fiú mellett egy lépéssel. Nem zavrja remélhetőleg a nővérkét. Megcsóválja a fejét, s mikor kész van a fiú elmosolyodik.*
- Így már mindjárt jobb. Nem?
*Elindul mellette, s ekkor kapja el a nővérke a kezét. Meglepetten néz a kezére, majd a nővérkére.*
- Hoo...hoo...hogy velem?
*Mered rá, majd Thomasra, végül egy sóhajjal bólint.*
- Rendben.
*Mikor becsukódik az ajtó megszeppenve néz a nővérkére, s ha elengedte a kezét, akkor odanyúl a másikkal. Kicsit lehet, hogy erősen fogta meg.. :P*
- Miről szeretne beszélni... velem?
*Oldalra biccenti a fejét, majd hátrateszi két kezét, s összekulcsolja. Körbenéz, végül megállapodik a nővérkén.*
|
- Akkor gyere. De fájni fog..
*Mosolyodik el nyakbehúzva, és lenyomja a kilincset. Az ápolónő felnéz az íróasztala mögül, majd fel is pattan.*
- Thomas Rutherford!!
- Igen? *angyali vigyor*
- Hol voltál a múlt heti röntgen felvételnél?? És a két hete megbeszélt vizsgálatnál??? És a törés elején kiváltott fájdalomcsillapítóból sem fogyott el egyetlen egy szem sem!! Mi a fészkes fenét csináltál te?!?!
- Ééén.. hátő.. pihentettem, ahogy magácska mondta.
*Bólogat fürgén, Alexára kacsint és leül az ágy szélére. A nővérke odalép hozzá, és felrántja gipszes karját, amibe belefehéredik ugyan, de nem szisszen fel.*
- Nagyon mókás! Milyen mártír gyerekek... fájdalomcsillapító nélkül egy törést pihentetni nem vagányság, hanem ostobaság!! Nem azért fáj, hogy legyen mit letojnod, hanem hogy jelezzék az izmaid és a csontjaid, hogy valami nem tetszik nekik! A macska rúgjon meg!
*Thomas csak nyakbehúzva, enyhe mosollyal hallgatja a letolást, és megvonja a vállait.*
- Nekem nem fájt.
- Pimaszkodsz?!
- Eszem ágában sincs! *fejrázás, majd egy áúúú, amint a doktornő ráver egyet a gipszre.*
- Helyes. Mostmár levehetjük. Ülj csak le!
*Néz Alexára, miközben előkeríti a gipszvágó ollót. Vet még egy szemrehányó pillantást Thomasra, majd szépen levágja az alkarjáról a gipszet, leteszi az ollót, és a fiú kezébe nyomja, aki lerakja maga mellé az ágyra, s hosszan figyeli.*
- Nem tartod meg?
- Semmi.. emlék nem fűz..hozzá..
*A doktornő röviden megcsóválja a fejét, Alexára nézve szemforgatva sóhajt, majd még mindig a fejét rázva visszafordul Thomashoz, aki engedelmesen, hanyagul követi a szavait.*
- Emeld fel a karod. Jó, most hajlítsd be. Szorítsd ökölbe a kezed. Nyújts ki az ujjaid. Feszíts szét a tenyered. Hajlítsd be az ujjaidat egyesével. Jó, most egyszerre. Jó, most a középső ujjad kivételével mind. Jó. Ez fáj?
*S az olló végével rácsap az alkarjára, mire Thomas nyögve odakap.*
- Remek! Pihentesd, semmi megerőltetés még minimum egy hétig, aztán FO-KO-ZA-TO-SAN! Megértettük egymást?! És ha hétvégén nem jelensz meg a vizsgálaton, minden porcikádat gipszbe öntöm!
*Fenyegeti meg az ollóval, majd int, hogy mehetnek, s míg pakolászik, Thomas fel is áll a karját próbálgatva. Alexára néz, egy ártatlan mosollyal megvonja a vállait, majd az ajtó felé indul. A nővérke nézi egy darabig, majd Alexa keze után nyúl.*
- Várj csak! Beszélhetnék veled egy pillanatra? *Thomas meglepve néz rá, mire szigorúan összehúzza a szemeit*
- Rutherford, kifelé!
*Sóhajt egyet, majd kilép az ajtón, és becsukja maga után.*
|
*Thomas szavaira megcsóválja a fejét.*
~Most azt gondolja rólam, hogy félek szembenézni a múltal? Ez... nem igaz... csak részben... szembe merek, de félek...~
*Sóhajt, s mikor az ajtóhoz érnek a kérdésre felnéz.*
- Ahogy te szeretnéd...
*Oldalra dönti a fejét, s mosolyt erőltet magára, várva, hogy választ kapjon.*
|
*Töprengve figyeli a lányt, mikor az ablakhoz lép megáll, s mikor visszacsatlakozik, tovább indul. A belekezdett mondatot gondolatban egyszerre fejezi be a lánnyal, de nem olyan bunkó, hogy hangosan is megtegye.*
~Róla és a fiúról szólnak.. igen. Sejtettem~
*Sóhajtva a plafonra néz, és még ép kezét a zsebébe dugja, a gipszeset csak maga mellett lengeti.*
- A múltat nem lehet megváltoztatni. Szembe kell vele nézni. Vannak, akik nem ezt választják, hanem inkább elfutnak.. de ők örök rettegésben élnek.. sőt, nem is élnek igazán. Mert tudják, hogy a múlt addig fogja őket üldözni, amíg erővel ha kell, de szembe nem néznek vele. Nos itt is van két tipus.. azok, akik ezt elfogadják, és azok, akik tudomást sem vesznek erről.
*Alexára néz egy pillanatra, majd a földre. Mély levegőt vesz.*
- Akik elfogadják, azok kapnak egy nehéz ellenfelet, akit le kell győzniük. Magukat. A múltban újjászületett önmagukat. Le kell győzniük a saját korlátjaikat, hogy szembe tudjanak nézni a múlttal. Az nem fog megváltozni, ez igaz.. de a jövő szebb lesz. A többiek, akik inkább nem vesznek tudomást róla.. ők a legnagyobb ellenségüknek segítenek. *Megvonja a vállait* Maguknak. Tovább szaladnak a múlt elől, s saját magukat verik át.. hogy nincs semmi baj, elfelejtettem, kihevertem, az már a múltté. De a múlt mindent visszaad.. ha egy időre fel is lélegezhetnek.. később.. később sokkal fájdalmasabb lesz.. az ilyen ember a gyenge, és a gyáva.. nem az a bátor, aki kiáll Luke ellen, hanem az, aki szembe mer nézni önmagával.. a múltjával.. *elmereng, hangja is elhalkul, nézi egy ideig a földet majd felszegi fejét* dehát félelem nélkül nincs bátorság, nem igaz?
*Magára erőltet egy mosolyt, s megkönnyebbülten néz farkasszemet a gyengélkedő ajtajával. Megáll előtte, és kopog kettőt, majd a lányra pillant.*
- Be szeretnél jönni?
|
*Kiro szavaira sem néz fel, csak biccent a fejével, hogy rendben. Mikor Thomas átkarolja a vállát, s magához húzza meglepetten néz fel, a kérdésre sóhajtva a talajt kezdi el fürkészni.*
- Mindig szótlan vagyok... igen, miatta...
*Félrefordítja a fejét, s elszakad a fiútól, majd tenyerébe temeti arcát egy pillanatra.*
- Nem... nem tudsz semmiben sem segíteni... *határozottan felszegi a fejét, s az ablakhoz lépeget. Mellkasához emeli egyik kezét ökölbeszorítva.* Nem tudod megváltoztatni a múltat... sajnos nem...
*Visszafordul Thomashoz, majd a gyengélkedő ajtajára bök fejével.*
- De most ne törődj ezzel... nem a te bajod, hanem az enyém...
*Odasétál mellé, majd lehajott fejjel elindul mellette, néha fel-fel néz, de inkább a földet fürkészi.*
- A történetek... amiket írtam... *félredorítja a fejét* Róla, és rólam szólnak...
*Nem néz a fiúra, inkább némán lépked tovább.*
|
*Karbateszi kezeit, s durcásan lehajtja a fejét.*
- Nem vesz rólam tudomást?? Na majd adok én neki!!
*Fordul meg, de Cirip leinti, így egy durcás sóhajjal visszadől. Hara szavaira megcsóválja a fejét.*
- Ó, máris megyünk? De kááár...
*Szomorúnak tettetve magát lehajtja a fejét, s ekkor kapják el a lábát.*
- Opsz..
*És már zuhan is, szegény Cirippel együtt, egyenesen a földre. Talajt érnek, így ez eléggé fájdalmas.*
- Aúú... ezt miért kaptam?
*Néz fel szomorkásan Harára, majd két lábra áll, összedörzsöli tenyerét.*
- Na, akkor induljunk.
*Mintha minden a legnagyobb rendben lenne, elindul Hara mellett, nagyokat dobbant lábaival, hogy felhívja magára a figyelmet. Hmm... Harának előbb-utóbb vissza kell őt tennie a vállára, különben meglátják..*
|
*Töprengve nézi a földet, s úgy baktat a páros mellett.*
~Talán azért nem olyan hatásos a belépőm, mert túlságosan is akarok fiú lenni.. vagyis nem akarok, de.. áhh..~
*Megrázza a fejét. Musuról inkább nem vesz tudomást, ami marha nagy szerencse a kis sárkánynak :P na majd a szobájában.. felnéz, pillantása összeakad Thomaséval. Ő is Alexára néz, majd egy mosollyal bólint.*
- Akkor én megyek is. Még találkozunk, cimbi
*Veri vállba Thomast, ha sikerül, int Alexának és lefordul a folyosón. Ott aztán hátranyúl, és ha Musu nem figyel, megfogja a lábánál fogva. Mostmár eredeti hangján szólal meg, miközben a földre ejti.*
- Ti innentől gyalogoltok!
|
*Töprengve néz hol Alexára, hol Miharára. Ha sikerül, elcsípi a pillantását, és egy rövid szemkontaktus után félrenéz, majd ismét rá, miközben fejével Alexa felé bök. Remélhetőleg érti a célzást, és ha elindul, egy félmosolyos kacsintással biccent neki. Közelebb húzódik Alexához, és ha hagyja, átkarolja a vállait és szelíden magához húzza.*
- Minden rendben? Szótlan vagy... a fiú miatt?
*Néz egy pillanatra hátra válla felett, pedig tudja hogy Yamakasi nincs már ott, és a Kertajtót is régen elhagyták. Pillantását visszafüggeszti a lányra, s az arcát fürkészve nem tágít.*
- Tudok valamiben segíteni?
|
- Arra a betegre céloz, aki hirtelen elájult?
*Teszi hisztisen karba a kezeit, miközben megemeli a hangját. Hát.. csak aggódik. Belép utána, becsukja az ajtót, és ujjait tördelve figyeli a jelenetet. Mikor a doktornő kiejt egy szót, úgy érzi, tarkón vágták. Megkapaszkodik egy szekrényben.*
- Am..amnézia?
*Mikor Yama hozzá szól, meglepve kerekednek el a szemei.*
~Olyan, mint régen...~
*Bobbynak nem tetszik a hangsúly, ezt ki is mutatja. Ínyét felvonva vicsorog, izmai megfeszülnek és kilép Yama felé, de gazdája megfogja a nyakörvét.*
- Bobby! Nyugszik!
~Akkor bizonyára még azt hiszi, hogy nem látok.. és Sakurára sem emlékszik. Te jó ég.. beszélnem kell Naruval!~
*Összerezzen, mikor a doktornő a vállára teszi a kezét. A szavakra egy félmosollyal biccent, majd sóhajt egyet. Hogy fogja addig kibírni..?*
- Bocsánat, máskor nem hozom be.
*Elengedi Bobby nyakörvét, megsimogatja a fejét, és kimegy ő is az ajtón. Töprengve, gondolataiba merülve megindul a folyosón.*
|
*Nna, a doki rögtön jön, megáll a lány előtt.*
- Ne ordibáljon már kiasszony! A betegeknek pihenésre van szükségük!
*Ekkor vándorol tekintete Yamára, majd a fejéhez kap.*
- Itt meg mi történt?
*Megrázza a fejét, s a fiúhoz rohan. A homlokára teszi a kezét.*
- Láza nincs.
*Jelenti ki határozottan, ekkor kezd el ébredezni a fiú. Felül az ágyon, közben a fejét fogva.*
- Mi történt velem?
- Az történt magával, hogy elájult! Maradjon ágyban!
- Mi? De hogy kerülök ide?
*A doktornő a vállára teszi az egyik kezét, majd újból a fiú homlokára.*
- Amnézia.
- Héé!! Vegye le a mocskos kezét rólam!
*Feláll, s Carmenre néz.*
- Mit keresel itt, te kis védencke? Nem vagy a drágalátos bátyámmal? Ceh... ha rám bízott, akkor nem vagy jó helyen, arról biztosíthatlank.
- Fiatalúr! Mit művel? Nyugodjon le! És vegye ezt be!
*Odanyújtja neki a gyógyszert, s el is veszi.*
- Hogy vegyem be? Felejtse el.
*Vállat von, majd a gyógyszeres dobozt az ágyra dobja, s elindul az ajtó felé. Kimegy, becsukja maga után. A doktornő addig Carmenhez megy, vállára teszi a kezét, majd egy mosolyt erőltet magára.*
- Pár nap és olyan lesz, mint régen. Higgye el. Na *összecsapja két tenyerét* Nekem meg foglalkoznom kell a betegekkel. Ja és *visszafordul a lányhoz* a gyógyszer csak azért kellett volna, hogy lenyugodjon, de ez nem jött össze. *sóhajt* Furcsa egy fiú, bár találkoztam rosszabbakkal is. Viszont látásra, kiasszony!
*Az ajtó felé indul, majd észreveszi a kutyát is.*
- Kérem, máskor ne hozzon be kutyát.
*Bólint, s kilép az ajtón, bezárja maga után, s eltűnik a folyosón.*
|
- Bobby túléli
*Mosolyog kutyájára, a kijelentésre összehúzza a szemeit, majd csípőre rakott kezekkel megrázza a fejét.*
- Sétálni? Felejtsd el! Pihenned kell, így is alig tudtam bejönni hozzád.. amíg makk egészséges nem vagy, csak wc-re engedlek ki!
*Mosolyát nem bírja rejteni, ám mikor a fiú elájul egyből felpattan és a fiú mellé áll. Riadtan fogja meg a vállait, és óvatosan a hátára fordítja, miközben gyengén rázogatni kezdi.*
- Yama! Yama hallasz engem? *kétségbeesetten néz az ágyra, majd körbe, végül Bobbyra. Combjára csapva szalad az ajtóhoz, feltépi és kilép rajta, tekintete ide-oda cikázik.*
~Mit tegyek?? Hol lehet?? Talán.. talán a közelben.. oké.. *hajába túr, lehunyja szemeit, zihál* 3..2..1...~
- DOKTORNÉNIIII!
*Félénk hangját visszaverik a folyosó falai, szétszóródnak a Kastély üres légterében, Bobby nyüsszenve csapja hátra a füleit. Ő csendesen is megkereste volna..*
|
*Oldalra dönti a fejét, s átkarolja a lányt. Sóhajtva hallgatja a szavait.*
- Kösz, hogy Sakurára is godolsz... de Bobby meg fog sértődni.
*Elneveti magát, majd elszakad a lánytól, s feláll.*
- Ki mehetnénk sétálni. Szükségem lenne a friss levegőre.
*Elmosolyodik, s visszafordul Carmenhez. Az ágyhoz lép, de újabb fájdalom hasít a homlokába, odakap a kezével, zihál, majd az ágyra borul. Elájul.*
|
- Nem baj hogy bent vagy, a lényeg hogy sokkal jobban vagy!
*Mosolyog a fiúra lelkesen csillogó szemekkel, az átkarolásra maga is közelebb csusszan a fiúhoz, fejét vállgödrébe fúrja.*
- Rossz volt nélküled... de Naru elszórakoztatott. Többnyire a körmömre nézett, fejmosást tartott, aztán előtört belőle a gyerek, és játszottunk.
*Csóválja meg kuncogva a fejét, Yama szemeibe néz és félig szembefordul vele. Bobby leül a lábaiknál.*
- Sakurának is adok enni, ha megmondod hogy mit.
*Oldalra biccenti a fejét, Bobby sértődötten szusszan egyet. Ő még enni se kapott, de annak a szukának már a reggelijéről beszélnek. Ceh.. lefekszik a földre, fejét a mancsaira hajtja, farkát maga köré csavarintja*
|
*Mikor Bobby belép elmosolyodva néz az ajtóra. Carmen is betoppan.*
- Szia!
*Mosolya kiszélesedik, s felül az ágyon. Leül a lány, s a kérdésre bólint.*
- Jobban, sokkal jobban. A doki szerint is. Csak egy baj van... bent tart még ma éjszakára is.
*Lehajtja a fejét, de Carmenre néz.*
- És te? Mit csináltál ma eddig?
*Mosolyog a lányra, s közben lelógatja a lábait, s közelebb csusszanva hozzá, átkarolja oldalról.*
- Örülök, hogy itt vagy.
|
- Vigyázz aranyom, most mostam fel a..
- Bobby! ÁÁÁ!
*Sikítás, majd puffanás, heves csattogások, tompa léptek, és ártatlan nyüsszögések.*
- Jól vagy lányom??
- Köszönöm szépen, semmi baj..
*Elfúló nyögések, egy kis csend, ahogy összeszedi magát a kutya és gazdája is, majd kopogás. Míg a válaszra várnak, halk mormogás.*
- Ezért még számolunk.. úgy bizony.. rossz kutya.. nagyon rossz kutya!
*Ha bejöhetnek, akkor résnyire nyílik az ajtó, majd teljesen kitárul amint Bobby bevágtázik és felugrik az ágyra Yama lábaihoz. Carmen mély sóhajjal lép be utána, betolja az ajtót, és tovább porolgatja egyenruháját, melyen hasi részen egy széép naagy kör alakú vizes folt díszeleg*
- Szia!
*Mosolyog rá jókedvűen, koszos tenyerét egy egyszerű mozdulattal szoknyájába törli, és ha Bobby még ott van, akkor lehúzza őt az ágyról, és a szélére ül.*
- Jobban vagy?
|
*A nővérke beront az ajtón, Yama ágyához lép, lehúzza róla a takarót.*
- Jó regget, úrfi! Hogy érzi magát? Jobban van? Most át fog esni egy vizsgálaton.
*Kinyitja szemeit, majd megd9rzsöli. Úgy hallgatja a szavakat.*
- Jó reggelt... vizsgálat??
~Egyre jobb.. ~
- És a reggelivel mi lesz?
- Reggeli? Majd ha fagy, fiatala úr. Előbb a vizsgálat és hogy ha jól viselkedik, akkor kap reggelit.
~Szépen vagyunk... hülye dokik...~
*Megrázza a fejét, majd felül, nyújtózik egyet, s ásít.*
- Jobban érzem magam. Hmmm... sokkal jobban.
*Sóhajtva feláll, a nővérkére pillant.*
- Kimenne amíg átöltözök??
- Ó, mai fiatalok..
*Kibaktat, átöltözik Yama, majd vissza is tér. Leültei a fiút, kivizsgálja, majd meglepetten sóhajt.*
- Hmm... tényleg jobban van. A homloka sem fáj már?
- Még nem fájt.
*Elmosolyodik, majd az ajtóra néz.*
- Elmehetek?
- NEM! Szó sem lehet róla. Most jól van, de ki tudja mi lesz 10 perc múlva??? Nem. Megfigyelésen tartjuk, és holnap haza mehet, ha nem kest gond.
- Oké...
*Lehajtja a fejét, majd az ágyra néz. Akkor pihengetek... lefekszik a bevetett ágyra, s egy sóhajjal elmereng. A nővérke meg kimegy.*
~Kíváncsi vagyok mikor jönnek be látogatni..~
|
- Jönni fogok, öcskös
*Mosolyog testvérére, halkan kilép az ajtón, és behúzza maga után. A nővérkét meglátva bólint, és körbenézve a folyosón követi őt a szobába. A szavakat hallva elkerekednek a szemei, s már a nyelvén van egy "maga a doki, mi az hogy nem tudja?!" beszólás, de le is nyeli. Biccent.*
- Értem. Köszönöm..
*Összehúzza a szemeit, és egy sóhajjal nézi az eltávozó nőt. Töprengve karba teszi a kezeit.*
~Ha az orvostudomány nem segít, akkor jöhet a Carmen-féle gyógyítás. Elvégre.. nekem bevált, csak nem tudom Yama mennyire fogja díjazni a kabalákat, amuletteket, nyakláncokat, és virágokat tömérdek mennyiségben maga körül~
*Elvigyorodik, majd a fejét megrázva elindul ő is a folyosón. A plafonra néz.*
~Öcskös kipipálva, maradt Luke és Carmen. Mmm, jöjjön először Luke.~
*Bólint, és megszaporázza a lépteit*
|
[339-320] [319-300] [299-280] [279-260] [259-240] [239-220] [219-200] [199-180] [179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
