Csak egy macska...   Szevasztok. Shade vagyok, vagy akinek jobban tetszik, Szellem. De bölcs gazdám hívott már Amynek is. Ezt a nevet nagyon szerettem, mivel mindig társult hozzá egy selymes tenyér, mely végigsimított hátamon. Sajnáltam, mikor meghalt. De ez van.. jajj, ti még bizonyára nem ismertek. Az a vörös cica vagyok, akit Yamada folyton dobál. Nem, nem haragszom érte. (de ha egyszer az a srác nyomtalanul eltűnik, ne nézzetek rám ilyen kitágult pupillákkal) Remek, most hogy megismertük egymást, válaszolnék is az első kérdésedre. Nem, nem tudok beszélni. Ez a valós világ, nincs helye mágiának és misztikumnak. De akkor hogy..? Jó kérdés. Könnyű mondani hogy sicc, úgy, hogy nem tudok visszabeszélni.. na de félre a rizsával. Bele se gondoltatok, kétlábú gyerekek, hogy milyen véres titkot rejteget a Kastély, melyben szálltok? Kiket mészároltak le abban az ágyban, melyben alszol? Engedjétek meg, hogy második felmerülő kérdésetekre megadjam hát a választ. Régen történt, túl rég ahhoz, hogy minden részletre emlékezzek. És amúgy sem fogok megosztani veletek minden részletet. Nincs hozzá kedvem. Ja, és mielőtt belefognék, akárhányszor is ciccegtek nekem, a felforralt tejet ki nem állhatom. Blőe..   A Kastély első tulajdonosa és lakója, Lord Simon Broms volt, angol kutató. A természetfeletti erőkkel foglalkozott, sokak szerint ez az őrületbe kergette. - magyarul hülye volt, nincs mit színesíteni rajta- Szentül hitt abban, hogy a Kastélyt építője természetfeletti mágiával látta el. Miáú, rövidre fogom. Úgy döntött, beköltözik oda. Teltek az évek, s minden oda nem illő zörejt feljegyzett féltett kis naplójába. Egyik nap mégiscsak úgy hozta a sors, hogy beleszeretett magyar büszkeségünkbe, Szenthajnali Anna-Máriába. Gyönyörű, ám fiatal asszonyka volt, ki még nem állt készen a házasságra - de az akkori kor úgy kívánta, hogy megessék a nász. Megesett. Gyermekük azonban sosem született. Ekkor jöttem bele én a képbe. Kölyökként minden éjjel meglátogattam őket, Simon persze rögtön beleírt a naplójába, mintha valami patkányalany lennék. Fff, a szőr felállt a hátamon attól a pasastól. Ha nem lett volna olyan édes felesége, rég kikarmoltam volna a szemét. A professzor számára tehát csak egy "misztikus jelenség" voltam, Anna-Mari viszont többre tartott ennél. Én lettem a soha meg nem született gyermeke. Tejbe mártott kenyérrel tartott, finom -HIDEG- tejjel itatott, és mindig helyet kínált éjszakára puha ágyában. Nem vagyok egy nyalizós macsek, de persze hogy hamar beloptam magam a szívébe. Irántam érzett szeretete rajongássá fulladt. Néha még ruhákat is adott rám, persze csak viccből. Én voltam a Kastély büszkesége. Ez csak természetes, hisz messzeföldön hol találni ilyen szép nőstényt??   De aztán beütött a baj.   Egyik éjjel szokásos sétámra indultam, mikor hallottam asszonyom sikolyát. Kecses léptekkel ugráltam fel a lépcsőn, gazdám halálsápadt arccal ült az ágyán, összekuporodva, rusnya férjének nyoma se volt. Felugrottam hozzá, először rémülten rám pislogott, majd szorosan magához ölelt. És akkor meghallottam én is. A padló nyikorgott valakinek a súlya alatt, az ajtó alatt beszűrődő fény útját elállta valaki. Vagy valami. A kilincs idegtépő lassúsággal lenyomódott, az ajtó ezt felborító csigasággal tárult ki. A rozsdás szegecsek miatt recsegő, ropogó hangot hallatva. Megláttam a vörös szempárt. Itt egy homályos folt bizsereg. Hallottam még Anna-Mária vérbe fagyott sikolyát, de a következő képem már az volt, hogy uram térdel az ágy mellett, felesége jéghideg kezét szorongatva. Zokogott, igen, tisztán láttam. Nem volt mit tenni. Kecses, nyúlékony jószág lévén simán felugrottam a talajról az ágyra. Miááá, bár ne tettem volna! Gazdám üveges tekintettel meredt az ajtó felé, hol az a démon kúszott be, bőre hófehérebb volt még az angyalokénál is. Mellkasából ezüst tőr állt ki, markolatán kígyó kúszott felfelé, sziszegő teste pontosan belesimult minden tenyérbe. A penge eltűnt a mellkasban, körülötte patakokban folydogált a vér - egy részük már elapadt. Asszonyom haja is véres volt, mint ugyancsak tenyere, ezzel bizonyítva hogy párszor hajába is túrt félelmében. Ruhája melle részénél szét volt szaggatva, és a szíve.. kivágták. Bizony, jól látható "lyuk" volt ott. Bizonyosan belső szerveit is láttam volna, ha sokáig nézem. A gyilkosság felrázta az egész környéket. Sorban költöztek el onnan az emberek, míg csak egy Kastély maradt ott. Az Uramé. Ezután hallani sem akart rólam, Shaderől, a vörös cicáról, akárhányszor jelentem meg levegőnek nézett. Pár hónappal később egy csendőr megtalálta a tornácra rögzített kötélen lógva. Végülis, jobb mintha szíven döfé magát. Ezután egyedül maradtam. A Kastélynak többször is volt, több lakója, az már fel sem tűnt senkinek, ha a beköltöző családok egy-egy tagja nyomtalanul eltűnik. Némán elsimították az ügyet. Bár senki sem mondta ki, nyilvánvalóvá vált az, amit eddig nem hitt el senki: szellemek márpedig léteznek.   No, de ha szellem létezik, létezik más is. Démon, angyal, ördög, létezik pokol, menny, és minden nyavaja. Megkezdődött a boszorkányüldözés. Emlékszem, egyszer felgyújtották a Kastélyt. Kis híja, hogy benne nem égtem. Ha nem hiszitek gyerekek, nézzétek meg a Társalgóban a kanapé alatt a padlót. Látszanak még a tűzvész nyomai. A házat újjá kellett építeni. Ki is volt rá ennél megfelelőbb, mint egy francia hölgy, Rose de Ange. Szorgos munkája gyümölcseként maga is beköltözhetett a házba. Rá egy évre, eltűnt. De tekintsünk csak bele Rose életébe. Érdekes lesz, hisz előttetek ő lakott itt utoljára.   Gesztenyebarna hajú, csodás vanília illatú nő volt. Nőstény létemre az én érdeklődésemet is felkeltette. Nem szeretett családtagként, de állatkedvelő lévén sokat ciccegett nekem. Gyakran az ölébe is vett. Nem tudom honnan, de az Amy nevet adta nekem. Pár hónap múlva ő is figyelmes lett a vörös szembogarú démonra. A padló éjszakánként gyakran nyikorgott egy lény súlya alatt, és néha az ablak is varázslatos módon kinyílt. Fullasztó nyár közepén egyszer besüvített a kitárt ablakon át a jeges szél. De nem félt. Talpraesett, bátor, és makacs nő volt. Az ilyenekhez persze társul egy Rómeó is.. a fiú fekete hajú volt, kreatív és romantikus. Nem lakott velünk, de gyakran jött látogatóba. Nem is értem az ember hogy tudja tűrni, hogy egy másik lenyomja a nyelvét a torkán..ők bizony sokszor fojtogatták így egymást. Vagy ahogy normálatlan kétlábúak nevezték: csók. Egyik éjszaka szokásos pockommal a számban indultam a Kastélyba egy sikeres vadászat után. Akkor láttam meg újra a vörös szempárt. Mint egy lebegő dementor, már ha olvastatok Harry Pottert. Ő is koromfekete volt, mint egy árny, s olyan könnyedén siklott, mintha lebegne. Furcsa, emberhez hasonló alakja volt, és rémisztően villogó, vörös szeme. A padló recsegett, az ajtó nyikorgott, furcsa, búgó hang töltötte be a folyosókat. Már csak a halálsikolyt és az ordítást hallottam, mielőtt néma csend lett.   Roset életben hagyta. Meglepődtem, de túlélte. Azon méginkább, mikor világra jött egy csupasz kölyök. Kislány, neki is a Rose nevet adta. És a gyerek lassan anyja nyomdokaiba lépett.. természetesen elköltöztek onnan. Akkor láttam utoljára, amikor egy csókot nyomva bundámra, könnytől ázott szemekkel beszállt egy négykerekűbe, s elhajtott. Többé nem hozott össze vele a sors.   Céltalanul lábatlankodtam a Kastély környékén, a helyiek legendákat, históriákat is írtak rólam. Jól esett, mit ne mondjak. Akkoriban vásárolta meg az Akadémia a kastélyt, és sorban költöztek be a fiatalok, azaz Ti. Bizony, sokat járok köztetek, hátha feltűnik mégegyszer az a vörösszemű démon. Ne féljetek, eszem ágában sincs megvédeni titeket. Csupán érdekel a kiléte. A napokban egy lila hajú lány rábukkant Simon naplójára. Egyik éjszaka becsempésztem a szobájába, s átvariálgattam egy kicsit, mielőtt elolvasná. Ennyit rólam, az átlagos, vörös macskáról.   Mi igaz ebből? És mi nem? Nem hiszel nekem? Jó, nem is kérem. De ha este recseg a padló, nyikorog az ajtó, s vörös szempár villan a sötétben, remélem eszedbe jut e gondolat: "Shade megmondta"   Részlet Simon Broms naplójából..